Nyaralási okoknál fogva rendesen próbára tettük az elmúlt két hétben Lili és Zsófi tűrőképességét és tűréshatárát. Először pontosan egy hétig kellett nélkülözniük a mindennapi szeretgetést, majd 3 nap otthonlét után újabb négy napig maradtunk távol. Eközben persze volt gondoskodva a mindennapi szükségleteikről, Kovikati és a Verics család rendesen gondjukat viselte (bár mikor megkérdeztem Lilitől, hogy Pista adott-e neki enni, azt válaszolta: neeeeeeem! Szóval nem tudom, nem tudom….) Kovikati még nálunk is szunyált párszor, hogy a szimpla etetésen kívül egy kis szociális kárpótlást is nyújtson nekik, illetve nekünk is beszámolt, hogy érzik magukat családunk szőrös tagjai távollétünkben. Pár pisi- és hányós incidensen kívül azonban semmi különösebb nem történt.
Hazatérésemkor természetesen egy liternyi húgyot találtam a bejárati ajtóban, na de ilyenkor csak nem fogok kiabálni szegény Lilivel, hiszen én okoztam a depresszióból adódó területjelölés reakcióját. Azóta is el-el csurrant egy kisebb adagot, amikor később érek haza, vagy rögtön el is megyek otthonról, ahogy megérkeztem, de türelmem most végtelen (ezt ki fogom törölni a következő idegbajos blogbejegyzés után).
Most ott tartunk, hogy mikor otthon vagyok, egyfolytában körülöttem sündörögnek, simogatni kell őket szőrvesztésig, Zsófika naponta 200x kér enni (nem kap)… Esténként odabújnak hozzám az ágyba (mert Gergely még mindig nincs itthon), a fülembe dorombolnak, rám fekszenek, beszélnek hozzám, a fejemre ugranak (na jó, csak egyszer, de mivel nő vagyok, az egyszer már mindig…)
Hát mit mondjak, hiányoztak!
Gondolkodtunk Gergellyel, milyen sportágakban indulhatnának a macsekjaink az olimpián, találtunk jó párat: