Egyszer nem túl részletesen ecseteltem már Zsófika becserkészésének történetét. A sztori azonban sokkal több figyelmet érdemel. Szóval: egy szombati reggelen Katival leszálltunk a 98-as buszról - éppen Nóriéktól tartottunk hazafelé. Oldalra néztem a bokrokba és megláttam őt: egy picike, fekete-fehér,borzas cicát, ahogy egy kis dombocskán napozott. Katival egymásra néztünk és olyan 5 perces tanakodás után arra a következtetésre jutottunk, hogy nem hagyhatjuk ott. Mivel éppen volt nálunk egy pizsama, kitaláltuk, hogy majd abba szépen megfogjuk, otthon beletesszük a cicadobozba és elvisszük az állatorvoshoz. Ember tervez, macska végez. Zsófika valami sosem látott ügyességgel tért ki minden megfogására tett kísérlet elől. Elbattyogtunk hát a közeli élelmiszerüzletbe és vettünk sonkát, gondolván, a kajára majd biztosan rákap. Valóban rákapott, de amint 2 méteres közelségbe kerültünk hozzá, elszaladt valamelyik bokor alá. Így ment ez pár óra hosszat. Katival hazamentünk, de nem adtuk fel. Ebéd után visszatértünk a tett helyszínére és Zsófika természetesen ott napozott, ahol azelőtt. Megfogni ismét nem tudtuk, sőt. Elbújt a nem messze lévő trafikbódé alá és nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy kibújjon. Katival órákig ültünk egy farönkön, hátha kidugja az orrát a cicus. Hiába. Közben Kati elnevezte őt Zsofrenak, mivel úgy látta, hogy fiú. Zsofre tehát újabb éjszakát töltött a szabad ég alatt. Másnap reggel Tomival együtt indultunk neki a nagy becserkészésnek. Cicadobozzal, macskakajával felfegyverkezve. Ismét órákig kergettük az arra járók legnagyobb vidulására: hasalás a fűben (vagy éppen koszban és sz.rban), rohangálás, kiabálás, kétségbeesett rimánkodás. Zsofre megette a kaját, de megfogni nem sikerült. Később csatlakozott hozzánk Petyobiro is, aki elég hamar megunta a macskafogócskát és egyre hangosabb káromkodások közepette futkosott a bokrok körül. Később feladta és kijelentette, hogy sosem fogjuk meg. Ám Katival tudtuk, hogy most már nem adhatjuk fel, ez most már több volt, mintsem egy árva macska megmentése, ez már becsületbeli ügy lett. Délután ismét kimentünk. Arra jött egy idős néni, hozott némi szalámit Zsofrenak. Kiderült, hogy már több napja eteti és kicsit meglepődött, hogy meg akarjuk fogni. Azt hitte, hogy valami állatvédő szervezet tagjai vagyunk, mint ahogy a bokrok körül tanyázó hajléktalanok is.
Maga a befogás órákig tartó türelmes várakozás eredménye lett. A cicadobozba kaját tettünk, a doboz ajtajára zsinórt, a zsinór végén ott állt Kati készen arra, hogy meghúzza, amikor Zsofre bemegy enni. Ez a terv persze elsőre nem jött össze, mert Zsofre kétségbeesetten kidöntötte a ketrecajtót. Újabb pár óra várakozás és amikor már már elindult volna a kaja irányába, egy kedves járókelő hangosan odalépett hozzánk, hogy: "Jaj, meg akarják fogni a macskát? És hogy haladnak?" - AZ ANYÁD ROHADT .... !!!!!
De végül sikerült. Zsofre bemászott a dobozba, Kati egy laza mozdulattal berántotta az ajtót, én odaszaladtam és rázártam. Hatalmas üdvrivalgás, üvöltözés, öröm!!! Zsofre pedig csak fújtatott ránk a ketrecből vadul. És íme az első kép, amit róla készített Kati. Pár perccel a befogása után:
